Tegnap matek vizsgám volt. Ez alapjában egy unalmas történet volna, de nem az, ha magyar vagy Magyarországon (ami ugye másodrendű állampolgár, mert MO autokratikus kleptokrácia, vagyis haveriság immár 25 éve, nemrég sikerült megtalálnom ezt a kifejezést, mert nem értettem mit jelent a nyugati típusú demokrácia. Valahogy úgy, mint az AMD, ami egy alap-módosított deszant fegyver, és abban különbözött a kalasnyikovtól, hogy mi gyártottuk és már használat előtt szétesett).
Megérkezés előtt
Kerékpárral szelem az aszfaltot, mert a vasútállomás előrelátóan a város szélén van, hogy a következő megszálló erő bombázása ne tehessen kárt lakóépületben. Fontos ez, egy olyan országban, amit 50 évente kirabolnak - ezt egy pesti zsidó (gazdasági bevándorlásból ittmaradt adófizető) bácsitól loptam, igaz, mondtam neki, hogy nem is, mire ő: de, de.
Már délben próbálnak ellenséges ügynökök vagy felelőtlen sofőrök elütni. Viszont tudom, hogy jogosan közlekedek, őket nem értem, mit keresnek a baloldalban - pillanatra megfordul bennem, hogy lehet Angliában vagyok, vagy bevezették a balkézszabályt, míg aludtam.
Odaút
Igen, az odaúton gondok voltak.
Láttam a mozgásukon, hogy idegenek. Le is ültek mellém. Piszkos kis kezükkel mutatták, hogy ide szól-e a jegyük, mondtam igen, úgy néz ki. Törökök voltak, olyan halkan beszéltek, hogy először nem ismertem fel. Utána viszont fél órán át beszélgettünk futballról. Valamiért, hiába mondom bárkinek, bármilyen nyelven, hogy nem szeretem a focit, ők mindig elmondják, hogy szeretik, és miért, és mely csapatokat.
Szóval törökök, he. Isztambulból tartott a két kis tinédzser Bécsbe, a nagybátyjukhoz turistáskodni. Két kis vékonydongájú cigánygyerek, mondta volna rájuk nagymamám.
Na, mondjuk, idegenek.
A konfliktus határon belül
A Szolnoki Híd után történt. Olyan hirtelen. A felszállók jelezték cifra magyarsággal, hogy az ő jegyük szól oda. A két kis idegen lény megijedt, mutogatták a jegyet, hogy ez az ülés száma. Mondom ja.
Végül a mögöttünk ülő albán üzletember (olyan uzsorás forma, mondta volna a helyi jard) sietett a segítségükre: "Másik kocsi, Te!" - és majdnem atyai pofont is adott nekik, hogy irányba állhassanak, majd furcsa, bronzkorból ittmaradt ragokkal és jövevényszavakkal tarkított nyelvén folytatta a telefonálást.
Beszélgetésünk során kiderült, hogy Isztambulból vonattal jöttek és elkeveredtek valahogy Debrecenbe, de nem akartak odamenni. Szóval vannak nálam is bambább emberi lények. Ez jó, azt jelenti akkor lesznek toleránsabb emberek is.
A vonat egyébként hely-jegy-köteles (francba kell leírni ezeket a II. nyelvújításkori MÁVos szavakat?), és több, mint egy órát késett. Ja, az ülések meg olyan kényelmetlenek, hogy a bordáim fájnak tőle 1 óra ücsörgés után.
Két világ közt
Rongyolok vissza az állomásra, látom 19:2X IC megy éppen. Mondom, semmi baj, mert ezután még van egy. A szőkekóla a jegykiadónál nem ezt mondja. Letegez, mert kedves arcom van, mikor megborotválkozok. Olyan jól esik, mint székelynek a medvebrummogás az erdőben.
Rövid szócsata, és ő nyer: "Ma már nem megy vonat abba a putriba, ahol te laksz, nem adok jegyet". A híres magyar vendégszeretet, gondoltam. Néhány pillanatra kibújik belőlem a hímsoviniszta, de hamar lehalkítom, és átdzsesszelek a másik szőkekólához.
Ő már kedves, rendes, nem tegez, habár jóval fiatalabb az előzőnél, vagyis velemkorabeli. Találunk nekem egy vonatot. Innen már egy telefon haza, hogy van-e busz (3G-t itthon nem használok, mert drága). Sütemény!
Már dúdolom is az UFÓk előtti Edda egyik számát: "éjjel érkezem".Visszaút
Mosolyogva tolom az arcomba a giroszt, miközben előre látható 5 perc késésről beszélnek. A görög városállamokban ezeket a jósokat hamar bedarálták volna a Spártaiak.
"Azt mondtad előre láthatóan tízezren lesznek, nem százezren!wraagh!"
Cegléden szállnak fel. Vékonydongájú cigánygyerekek, mondaná mamám. De látszik rajtuk, hogy nem azok.
Az egyiken jó minőségű kabát, drága napszemüveg van (biztos kártyán nyerte, ugyi, mondaná mamám). Odaülnek mellém és kérdezik, Debrecenbe jó az irány? Jó, mondom. A beszédjük alapján megeresztek egy "Namasztét".
Válasz: "No, sir, salem aleykum!"
Gazdasági bevándorlók
A srácnak két gyereke van Pakisztánban. Veszek egy gyors urdu nyelvleckét számolásból. Minőségellenőr és üzletkötő volt otthon egy nagy varrodában. Sokat utazott, világot látott ember. A gazdasági válság vitte a munkahelyeket.
A szüleitől megkapott mindent: házat, pénzt tanulmányokra, most ő is szeretné megadni a sajátjának. Németországba tart. A másikuk Bécsbe, neki ott vannak rokonai. A harmadikat az olasz lányok érdeklik.
A menekülttáborba mennek ők is. Egy nagy papírt lobogtatnak: jegy meg útlevél igazolás. Szerencsésnek érzem magam, tőlem csak pénzt kértek, amikor másik országba mentem. Pedig az én országomon is élősködik az a többi, ami most rinyál: olcsó munkaerőt, olcsó piacot akar, cserébe ő ad el mindent, és munkát hoz: összeszerelőműhelyt.
Kérdezik, mit szabad itt, mit nem. Nem értem, mikor kérdezik, hogy kutyafejű állatot eszünk-e. Kiderül: disznóra gondolnak. Elszomorítom, hogy a világnak ezen az igen fontos felén szinte csak azt. Mondja, nem gond, mert éppen megeheti, ha nincs más, csak fáj tőle a gyomra, mert ugye őt gyerekkorába máshoz szoktatták. (Hát én is rosszul lennék alkohol nélkül egy életen át.)
Megköszöni, hogy segítettem, és már várom is a következő jelenetet. Egy muszlimnál ez kiszámítható: a vallásáról fog beszélni, kötelező neki. Érdekes módon teszi.
Tiszteletről beszél, emberek szeretetéről, arról, hogy Isten rója ránk a sorsot, mielőtt boldogok leszünk. És hogy egy közös kapocs van minden ember közt: "a humanitás". Ezt felejti el az ő kormánya, amikor a megtermelt hasznot fegyverkezésbe öli, a bolond emberek, amikor másokra kezet emelnek. Jó hallgatni, hónapok óta az első normális gondolatmenet, amit nem áztat el vaskos pártlobogó, nyugat-köpte ideológia.
Megérkezünk előrelátható 5 perc = 30+i perc késéssel. A vasút vezető szakembereit egy gyors imába foglalom.
Megkérdezem a váróban héderelő közmunkás-rendőrök ? -től, hogy merre a tábor. (Tényleg nem tudom, ilyen sötétkék egyenruha, sárga láthatósági mellénnyel, meg valami fegyveröv-féle, de fegyvert nem sasoltam) Útbaigazítanak, én megmutatom nekik a taxit.
"Alejkum szálem! We pray for you."
Másnap reggel
A magyar politikus olyan, mint az elsőéves jogász/bölcsészpicsa: mindenről véleménye van, meg IGGénye. Látom, hogy a Vezér is meglátogatott minket Debrecenben, és elmondta a bevándorló és menekült közti különbséget. Értem én, vagy mégse. Tudom én, hogy minden sebből vérzik a történet, és mindenkinek igaza van, tudom én. Csak nem ez a módja. Megcsóválom a fejem, másra gondolok:
Csillagok
A semmiből tűnt elő a 0:15-s busz. Kifizetem a hosszított viteldíjat, cserébe bejárjuk egész Józsát. Mármint Felső-Józsát, hallod, olyan utcákon járok: Gönczi Pál utca meg ilyenek. Már itt egyedül utazok a buszon. Előre megyek beszélgetni a sofőrrel, nehogy bemenjünk Bodaszőlőre is. A városon kívül tesz le, hogy a biciklimért mehessek, mert a mi városunkban a buszmegálló és a vasút megállója nem kompatibilis.
A sínek közt sétálok, nem a 3-4 vonalon, hanem a külső tolatóvágány mellett. Teljes sötét, bodza virágzik mindenhol, és csillagok. Jóbarátok: Nagy Göncöl, a Tejút, Sárkány, Holló.... és csend, végtelen csend.
Suttogást hoz a szél, távoli sivatagok felől: talán zenét és tigrismorgást.
Kis hangsúlyváltással kérdezi:
Magyarország, én, így szeretlek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.