Ott is esik? Itt is és nem jár a metró (se)

Lectori Salutem 

Lelkes olvasóim olyanok, mint Dobó kapitánynak az Egri Vár Védői (így, csupa nagybetűvel). Kevesen vannak, ámde annál hűségesebben követik figyelemmel sorsunknak alakulását. Megérdemlik hát, hogy szusszanásnyi időm adatván lelkük óhajtását beteljesítsem.

Egyszóval, örömmel nyújtom át a következő, hosszú, képnélküli bejegyzést.

Oda és vissza, írta a két kis zsákos hajdú

Otthonlétünk új erővel látott el, a nem-várt szomorú események ellenére. A rövid, mozgalmas 10 nap alatt szinte mindenkivel sikerült találkozni – azért nem mindenkivel, a tűzoltó kollegáktól el voltam tiltva, mivel 2-3 napot alkohol nélkül is átbeszélgetünk. Ugye, szolgálat, az szolgálat.

A visszajövetel sűrű sóhajok közt telt. És azzal a kacér gondolattal, hogy nem történik semmi, ha nem szállunk fel arra a gépre. Azért csak felszálltunk, de már inkább nyűgös volt utazni, semmint izgalmas.  Az easybus (a Miskolci járat helyi megfelelője) 70 % magyarral volt telítve. A buszsofőr egyetlen közölnivalója: hol száll le? Akkor ebbe vagy abba csomagtartóba tegye. (elektromos az ajtó a csomagtartón, és minden megállónál csak egyet nyitott ki.)

Zsunak már a reptéren elszakadt a hátizsákja, szóval azt kézben hozta. A minőségi kínai útitáska kerekei pedig elkoptak. Szóval olyan volt magam után húzni, mint egy komondor kutyát sétáltatni.

Azért csak felhívtam Milton mestert, hogy itt vagyok. Meg is örült nekem, és már másnap dolgozhattam is. (Mint később megtudtam, mindenki azt hitte, hogy azért megyek el két hét szabira, mert nem akarok visszajönni. Előttem az egyik srác így csinálta. Így utólag nem tűnik rossz ötletnek, ugyanis a felmondási idő 2 hét.)   

Irány az új albérlet.

Friss erővel átitatva, nagyobb távlatból nézve saját életünket már könnyebben döntöttünk úgy, hogy levegőváltozásra van szükségünk. Harringay levegője sűrűvé és nehézzé vált számunkra. Zsu választása Leytonra esett. Magyarok, hát persze. Ez a kaland benne.

Lacit hívtuk fel, miután szembesültünk a csomagjaink mennyiségével. Átfuvarozott minket egy ötvenesért – ezt azon a héten meg is kerestem: könnyen jött, könnyen ment. Elmondta, hogy utoljára fuvarozott minket. Elköltöznek a Kanári-szigetekre – asszem. Szóval jó napos helyre. A két gyerek eleve spanyolt tanult a suliban, angolul jobban beszélnek, mint a tanárnéni. Egyszóval ők már megállják kint a helyüket. Apa maradt Lutonban elsimítni a dolgokat. Anya meg beindítja gondolom a szigeten az új bizniszt. Esküvő, és rendezvény szervezés, fuvarozás, turizmus-biznisz. És persze Laci álma: búvár-merüléses-hajókázós partik szervezése.

Búcsúzásul még ezt kaptam tőle: „Ha voltál olyan bátor, hogy repülőre szállj, és elgyere egy idegen országba, akkor legyél olyan bátor, hogy kockáztass, és kihasználd azt a lehetőséget, ami otthon nem volt meg.” 

Köszönöm neki, és találkozunk a Kanári szigeteken.

Leyton-Leytonstone-Stratford  

Szóval, majd frissítenem kell a helyismeretemet. (A címerük két szarvas, meg valami zöldlevél.) Ma be is iratkoztam a könyvtárba, úgyhogy beújítottam még egy olvasói kártyát. Valamint fénymásoltam és nyomtattam, ugyanis megyek képzésre hétfőn. De erről majd később… 

Egyelőre csak a látvány van nekünk: a Paraolimpiai falu a megálló alatt, a metró, ami a föld felett is megy (így kevésbé érzi magát bezárva az ember). Az új albérletben kicsit minden másabb. Talán kicsit jobb, mint eddig volt. 

A szobánk nagyobb, a környék csendesebb. A lakosság sokkal kevertebb, több az ázsiai, és az emberek barátságosabbak. A lakótársak egyenesek és mindenki egy kicsit a sajátjának érzi az albérletet. Néha egy kis hippi kommunában érzem magam. Még együtt nem zenélünk azért.

Leytonstonet felderítettük

Balra Tesco: itt van fényképező masina. Két percig veszekedtem az automatával, mert megkért, hogy fésüljem ki a hajamat a szememből, meg a fülemről.  

Kicsit visszább Oxfam: A nemzeti jótékonysági bolthálózat egyike. A bejövő pénz megy Afrikába is – aminek örülök, mert ők meg ezért 70%-os csokit gyártanak. Sikerült megint két kocka könyvet vennem 5 fontért. Lassan annyi könyvünk lesz kint, mint otthon. 

Jobbra TFC: A zöld színnel festett bolthálózat a kedvencem, ugyanis török élelmiszer kis- nagyker. A tőkehúst leszámítva minden kapható, ami egy magyaros ételhez kell, és brit viszonylatban frissek, a polcok rendezettek. Ja, és török rádió szól. 

 Leytonban az állomástól 2 percre egy nagyon jó lengyel-litván-bolgár bolt van. Kapható magyar áru is náluk. Szóval a konyhát könnyebben látjuk el. Viszont éjszakánként sok a részeg spanyol. Akik viccesek, mert valószínűleg 3-4 sört ihattak, és egymásnak kiabálnak, vagy focista dalokat énekelnek. 

Tervek 

26-én lesz képzési tájékoztató Walthamstowban, akkor derül ki, milyen új tanfolyamok indulnak. Engem az IT érdekel, Zsut a tanárkodás – végre, megint rábeszéltem, hogy csinálja azt, amiben ő a legjobb.  Keressük a csatornákat, ahol a QTS-st megcsinálnák neki (ez a diploma honosítása, ma találtam egy ügynökséget, ahová majd elmegyünk együtt). És rábeszéltem, hogy keressen önkéntes tanári állást: így tanulná az angolt, és látná, hogyan tanítanak külföldön. Ha lesz egy kis időm, lehet bemegyek vele az utcában lévő iskolába, és hagyunk ott egy szép kis jelentkezési csomagot. 

Hétfőn elvileg megyek biztonságiőr képzésre (egy magyar ex-katona, itteni biztonsági őrrel folytatott beszélgetésem adta meg az utolsó lökés). 4 napos, 130 font. Utána még 5-8 hét, mire dolgozhatok benne. Az órabérem a mostani 1,5-2-szerese lehet majd. Kíváncsian várom. A munkahelyemen nagy sóhajok közepette elengedtek 4 napra tanulni, viszont csak 20 munkaórát adtak: így kicsit összébb kell húzni majd a nadrágszíjat azon a héten. De a Mester örült, és támogat. Mit mondjak, jól esik.  

Munka, munka

 Hagymakarikás-forradalmam folytatódik. A Mestert minden nap elszórakoztatom a grill mellett. Már felvetette, hogy egy alkalmas pillanatban több pénzt kér majd nekem a nagyfőnöktől. Hát minden cselekedetét kísérje áldás. (Plussz mondta, ha tanulni megyek, akkor ad szabadnapot. Tanulásra mindig.) De a főnök elment szabadságra, én meg tudom ám, hogy a melósokon érdemes a legtöbbet spórolni, úgyhogy lépni kell majd innen is. 

Mondtam is a mesternek, hogy az utolsó ilyen alkalommal engem ám kirúgtak. Meg szerintem innen is megyek tovább nemsoká, ennek két jele van:

1, szétjártam a cipőmet

2, minden kollegám megszeretett (még az idióta kisfőnök is)

Így néz ki egy hetem általában: hétfő 9-16, 17-23, kedd 9-16, 17-23, szerda: 9-16 17-23, csütörtök szabad, péntek 9-16 17-23, szombat szabad, vasárnap 10-17.

Lehet, hogy muszlim leszek?

Közben jött a munkahelyre egy aranyos kis pincérlány. Ali, a másod-szakács, meg állandóan rosszalkodik. Szóval az első tízpercben megkérdezte a kislányt, hogy hozzám jönne-e? Persze nemet mondott, meghát, én is nős vagyok. Mire ő: „nekem még van szabad 3 helyem, ha gondolod”. Bolgár felesége van. Megbeszéltük, hogy a muszlimok mind a négy színt kigyűjthetik.  

Szóval, Zsuzsának felvetettem, hogy mennyire ragaszkodunk mi a disznóhúshoz, mint ételhez, de hát okos nő. Okos nő. Megvolt a válasz: akkor nincs rántott hús. Éshát az a magyarnak karajból a legfinomabb, nem borjúból, mint a bécsinek, nem csirkéből, mint az erdélyi konyhának. Győzött a rántott hús ismét 

A másodszakács

Az első nap után mondtam Zsunak, hogy Ali annyit beszél mint én. Mire ő: biztos megérdemlitek egymást. Egy átlagos közlés Alitól:

„aaa, Big ashmut, come here, o, wafaakulo, davaj-davaj. When? Tomorrow? Gracia milla.”

Dolgozott már spanyolokkal, oroszokkal, és olaszokkal. És magyarokkal is:

Én: Federico, hogy mondják olaszul, hogy hagyma?

Federico: Csippola.

Ali: Hát, vagy olaszosan, Óóóónyion.

Federico: Ó, sezd meg Ali, hagyjál már. Attila, hogy mondjál magyarul azt, hogy hagyma?

Ali: Baszd meg.

Federico: faszd me, pasza me? 

Na, erre mit mondjak nekik? 

Ja, Fede az olasz barista (a barista az a személy Angliában, aki kávét főz, meg megtálalja a sütit), echte szardíniai, ígyhát meg is hívott minket Szardíniára. Júniusban megy haza valami építészeti engedélyt csinálni, meg tanulni. Szóval, utána lenne jó. Hát nem tudom. Állítólag a repülő szinte a vízen száll le. Van spec sajtjuk, egy rakat kőváruk, etruszk emlékeik, meg baromi jó konyhájuk. Nem tudom.  

Berci és Fanni Ausztriába, mi csak Leytonba költöztünk. Ígyhát muszáj volt vennünk pár sört.

Federico mesélte tegnap, hogy az volt a rémálma, hogy kihullott a haja. Mondtam, hogy nem fáj. Tényleg nem.

Brownie készítés közben.