Csillagidő 291212

A napok lassan telnek, főleg, hogy a munkahelyen alig van mit csinálni. A vendégeink java része hazament a téli szünet idejére. Milton szenszei azt ígérte, még legfeljebb egy hét ez a lassú üzletmenet. Nekem meg jó lesz, ha megtanulok mindent, mert akkor pár hét múlva, ha dolgozni akarok, csak átküld egy másik étterembe. Pl. a Tottenhem Court Roadnál is van egy a közelben. A főszakács időnként átjön, és ezt-azt csencselnek. Hol a zsemle fogyott el neki, hol a hús. Ma pl. take-away box kellett neki.

Kalandos napok is vannak néha

Az egyik nap elég jól indult. Mosogattam a zöldet, fűszereztem, amit kell. Aztán 11-kor szóltak, hogy menjek át egy másik étterembe.  Mondom, már veszem is a cipőm. A-a. Kábé 2 óra gyalog, ha nem tévedsz el. Hívunk neked egy taxit.

Úgyhogy szolid 16 fontért átfurikáztak egy másik étterembe dolgozni. Igen. Black cab-et hívtak, de persze ez London. Egy sötétkék golf jött, algír sofőrrel (S).

S: - Szeretsz itt lakni?

É: - Nem. Teljesen más, mint otthon.

S: - Akkor miért vagy itt?

É: - Dolgozni, pénzt keresni, mint te.

S: - Haha. Igen. Ha mi nem dolgoznánk…

É: - Hogy érted?

S: - Mennyi brit munkatársad van?

É: - Talán három londoni pincérnő, meg egy liverpooli srác.

S: - És a szakácsok?

É: - Egy brazíliai japán, két nepáli, egy egyiptomi arab, meg egy perzsa.

S: - Akkor ki dolgozik?

É: - Jó, de hát a pincérek is dolgoznak!

S: - Persze. De a négy fiatalnak ez csak munka az iskola mellett. Vagy iskola helyett utazásra gyűjtenek. Kérdezd meg őket.

Láttam a szemében fellobbanni a Próféta haragját, így nem fért kétség hozzá, hogy igaza van. Egy ilyen világban élünk. Két pincér pénzügyes iskolára gyűjt vagy ott tanul, az egyikük nem akar tanulni. A negyediket nem tudom, majd megkérdezem tőle. Tény, hogy a pincérek közt nincs 30-40-50 éves, és brit.

Szerencsére 20 perc alatt átvitt a déli városrészbe. Így nem volt időnk elmélázni azon, hogy épp egy olyan nemzetgazdaságot tartunk mi most el, ami nélkülünk nem menne, viszont a mi áldozatunkkal éppen a hazánk elleni pénzszivattyúkat tudják működtetni. Aminek a következménye, hogy még többen hagyják majd el a hazáinkat, egyre kisebb esélyt adván az anyaországnak, hogy talpra álljon.

Nyakas hajdú módjára néztem rá vissza, azt hiszem megértette. Mi sosem adjuk fel. És igazából harminc felett, ezt már kezdem elvárni másoktól is.

A szemünk villant csak, szó nem hangzott el:  

A gonosz nem uralkodhat örökké. Vagy ha igen, hát mindig lesz, aki a szemébe nevessen.

Szálam alejkum! Veled is béke!  

Kai mester kiképzőcsarnoka

Sokkal nagyobb étterem fogad, mint a mienk. Az angol név ismét egy ázsiai vezetőt takar (Milus ha jól emlékszem, és talán kínai volt). Megkérdezik mihez értek, mondom szinte semmihez, ha a ti játékszabályaitok szerint játszok.

A sub-chef Sam, már el is süti a kedvenc viccemet angolul. Honnan jöttél? Éhes vagy? Bosszúból magamban Samunak hívom, azért műszak végére összehaverkodunk. Apró barnás bőrű ázsiai 50-s éveit meg a papucsát csoszogva taposó férfi jelenik meg.

Kai: - Méret?

É: - Nagy. Vagy közepes, amit tudsz adni.

Kai: - Nem, nem. Melyiket?

É: - Inkább a nagyobbat.

Kai: - Csinálod ezt, csinálod azt. Tudod? Aha. Mutasd. Jó, nem jó. Mutatom. Ügyes vagy te.

É: - Te japán vagy Kai ?

Kai: - Nem, thaiföldi.

É: - Ó, az egyik kedvenc színésznőm thaiföldi.

Kai: - ah, ah. Tony Jaat ismered? Ha?

É: - Persze, hagyományos thai boksz. Nagyon jó.

Kai: - Te is harcolsz? Úgy nézel ki. Ha, ha?

É: - Régen nem edzettem már másokkal, de reggel is gyakoroltam a kungfut.

Kai: - Harcoltál is régen? Ha, ha?

É: - Az régen volt, Kai mester. Megtanultam, hogy az veszít, aki hamarabb veszíti el a fejét. Most a szakácsok aláznak. Én meg mosolygok.

Kai: - Haha, kedvellek. Jó, jó. Harc nem jó, az mindig csak bajt hoz. Jó, jó. 

Közben egy akkora késsel, mint az alkarom ő az uborkákat sercintette négybe, én meg a salátákat. Késcsattogás, a békés harcos útját ez követi. Köszönöm, Kai mester.

Amúgy honnét tud egy thaiföldi szakácsmester ennyire a veséjébe látni az embernek?

Az ifjú padevan visszatérne

Műszak vége. Köszönömök, meghajlások.  Mondom vissza kell mennem a másik étterembe, mert dupla műszakos vagyok. Beszéld meg a managerrel. Hát persze.

Az ötlet, hogy hívjanak egy taxit, kisebb kivégzőosztag kivezénylésével végződött majdnem. Aztán, a kezembe nyomtak 3 fontot. Megmutatták a South Kensington állomást (100 méter), és csáó. Ja, mondom, ha ezt a telefonba mondjátok, akkor idejöttem volna metróval. De hát nekik kellettem lóhalálában.

Azért jó kis órabér: 16 font oda, 3 font vissza. Csak hogy dolgozzak, és még ez nem is a fizetésem. Ez az ország tele van meglepetésekkel. És kezd jólesni, hogy a pazarlásból végre énrám is jut.  

Minden reggel a múzeum mellett

A Csillagpor című film alapját adó regény (írta Neil Gaiman) így kezdődik:

„There was once a young man who wished to gain his Heart’s Desire”

Előtte még David Gemmell eposzában, a Druss, a Legendában gondolkodnak még valami ilyesmin a hősök. Vintar, - egyfajta pap, aki karddal a kézben osztja áldását, - a város védőivel immár az utolsó bástyán állnak, velük szemben egy végtelen horda, a felmentő sereg sehol:

„all things that live, must die. .. Man alone, it seems, lives all his life in the knowledge of death. And yet there is more to life than merely waiting for death. For life to have meaning, there must be a purpose. A man must pass something on – otherwise he is useless.”

És így folytatja:

„For most men, that purpose resolves around marriage and children ho will carry on his seed. For others it is an ideal – a dream, if you like. Each of us here believes int he concept of honour: that it is man’s duty to do that which is rigth and just, that might alone is not enough. We have all transgessed at some time. We have stolen, lied, cheated – even killed – for our own ends. But ultimately we return to our beliefs.”

Úgy tűnik brit szerzőket olvasni jó. Nemcsak nyelvtanulás céljából. Szóval, ezek motoszkáltak a fejemben, amikor tudatosult bennem, hogy mindennap elmegyek kétszer a British Museum mellett. Csak ugye a hátsó bejárat felől, és az egész épületet most újítják fel. Megállok, nézelődök. Látom a kutatók szobáiból szűrődő fényeket, látom a könyvespolcokat. Egy-egy szobor plasztikus alakját. Felismerem a teremőrök mackósan mozgó árnyékát.

És elcsodálkozok, hogy 6 millió látogatója van évente.

Fél év alatt olyan közel kerültem a Britishez, amennyire csak bírtam. (2 perc séta a munkahelyemtől. Pl. lesz 2 órás szünetem valamelyik nap, nem vitás mit csinálok.)