Csillagidő 291212

A napok lassan telnek, főleg, hogy a munkahelyen alig van mit csinálni. A vendégeink java része hazament a téli szünet idejére. Milton szenszei azt ígérte, még legfeljebb egy hét ez a lassú üzletmenet. Nekem meg jó lesz, ha megtanulok mindent, mert akkor pár hét múlva, ha dolgozni akarok, csak átküld egy másik étterembe. Pl. a Tottenhem Court Roadnál is van egy a közelben. A főszakács időnként átjön, és ezt-azt csencselnek. Hol a zsemle fogyott el neki, hol a hús. Ma pl. take-away box kellett neki.

Kalandos napok is vannak néha

Az egyik nap elég jól indult. Mosogattam a zöldet, fűszereztem, amit kell. Aztán 11-kor szóltak, hogy menjek át egy másik étterembe.  Mondom, már veszem is a cipőm. A-a. Kábé 2 óra gyalog, ha nem tévedsz el. Hívunk neked egy taxit.

Úgyhogy szolid 16 fontért átfurikáztak egy másik étterembe dolgozni. Igen. Black cab-et hívtak, de persze ez London. Egy sötétkék golf jött, algír sofőrrel (S).

S: - Szeretsz itt lakni?

É: - Nem. Teljesen más, mint otthon.

S: - Akkor miért vagy itt?

É: - Dolgozni, pénzt keresni, mint te.

S: - Haha. Igen. Ha mi nem dolgoznánk…

É: - Hogy érted?

S: - Mennyi brit munkatársad van?

É: - Talán három londoni pincérnő, meg egy liverpooli srác.

S: - És a szakácsok?

É: - Egy brazíliai japán, két nepáli, egy egyiptomi arab, meg egy perzsa.

S: - Akkor ki dolgozik?

É: - Jó, de hát a pincérek is dolgoznak!

S: - Persze. De a négy fiatalnak ez csak munka az iskola mellett. Vagy iskola helyett utazásra gyűjtenek. Kérdezd meg őket.

Láttam a szemében fellobbanni a Próféta haragját, így nem fért kétség hozzá, hogy igaza van. Egy ilyen világban élünk. Két pincér pénzügyes iskolára gyűjt vagy ott tanul, az egyikük nem akar tanulni. A negyediket nem tudom, majd megkérdezem tőle. Tény, hogy a pincérek közt nincs 30-40-50 éves, és brit.

Szerencsére 20 perc alatt átvitt a déli városrészbe. Így nem volt időnk elmélázni azon, hogy épp egy olyan nemzetgazdaságot tartunk mi most el, ami nélkülünk nem menne, viszont a mi áldozatunkkal éppen a hazánk elleni pénzszivattyúkat tudják működtetni. Aminek a következménye, hogy még többen hagyják majd el a hazáinkat, egyre kisebb esélyt adván az anyaországnak, hogy talpra álljon.

Nyakas hajdú módjára néztem rá vissza, azt hiszem megértette. Mi sosem adjuk fel. És igazából harminc felett, ezt már kezdem elvárni másoktól is.

A szemünk villant csak, szó nem hangzott el:  

A gonosz nem uralkodhat örökké. Vagy ha igen, hát mindig lesz, aki a szemébe nevessen.

Szálam alejkum! Veled is béke!  

Kai mester kiképzőcsarnoka

Sokkal nagyobb étterem fogad, mint a mienk. Az angol név ismét egy ázsiai vezetőt takar (Milus ha jól emlékszem, és talán kínai volt). Megkérdezik mihez értek, mondom szinte semmihez, ha a ti játékszabályaitok szerint játszok.

A sub-chef Sam, már el is süti a kedvenc viccemet angolul. Honnan jöttél? Éhes vagy? Bosszúból magamban Samunak hívom, azért műszak végére összehaverkodunk. Apró barnás bőrű ázsiai 50-s éveit meg a papucsát csoszogva taposó férfi jelenik meg.

Kai: - Méret?

É: - Nagy. Vagy közepes, amit tudsz adni.

Kai: - Nem, nem. Melyiket?

É: - Inkább a nagyobbat.

Kai: - Csinálod ezt, csinálod azt. Tudod? Aha. Mutasd. Jó, nem jó. Mutatom. Ügyes vagy te.

É: - Te japán vagy Kai ?

Kai: - Nem, thaiföldi.

É: - Ó, az egyik kedvenc színésznőm thaiföldi.

Kai: - ah, ah. Tony Jaat ismered? Ha?

É: - Persze, hagyományos thai boksz. Nagyon jó.

Kai: - Te is harcolsz? Úgy nézel ki. Ha, ha?

É: - Régen nem edzettem már másokkal, de reggel is gyakoroltam a kungfut.

Kai: - Harcoltál is régen? Ha, ha?

É: - Az régen volt, Kai mester. Megtanultam, hogy az veszít, aki hamarabb veszíti el a fejét. Most a szakácsok aláznak. Én meg mosolygok.

Kai: - Haha, kedvellek. Jó, jó. Harc nem jó, az mindig csak bajt hoz. Jó, jó. 

Közben egy akkora késsel, mint az alkarom ő az uborkákat sercintette négybe, én meg a salátákat. Késcsattogás, a békés harcos útját ez követi. Köszönöm, Kai mester.

Amúgy honnét tud egy thaiföldi szakácsmester ennyire a veséjébe látni az embernek?

Az ifjú padevan visszatérne

Műszak vége. Köszönömök, meghajlások.  Mondom vissza kell mennem a másik étterembe, mert dupla műszakos vagyok. Beszéld meg a managerrel. Hát persze.

Az ötlet, hogy hívjanak egy taxit, kisebb kivégzőosztag kivezénylésével végződött majdnem. Aztán, a kezembe nyomtak 3 fontot. Megmutatták a South Kensington állomást (100 méter), és csáó. Ja, mondom, ha ezt a telefonba mondjátok, akkor idejöttem volna metróval. De hát nekik kellettem lóhalálában.

Azért jó kis órabér: 16 font oda, 3 font vissza. Csak hogy dolgozzak, és még ez nem is a fizetésem. Ez az ország tele van meglepetésekkel. És kezd jólesni, hogy a pazarlásból végre énrám is jut.  

Minden reggel a múzeum mellett

A Csillagpor című film alapját adó regény (írta Neil Gaiman) így kezdődik:

„There was once a young man who wished to gain his Heart’s Desire”

Előtte még David Gemmell eposzában, a Druss, a Legendában gondolkodnak még valami ilyesmin a hősök. Vintar, - egyfajta pap, aki karddal a kézben osztja áldását, - a város védőivel immár az utolsó bástyán állnak, velük szemben egy végtelen horda, a felmentő sereg sehol:

„all things that live, must die. .. Man alone, it seems, lives all his life in the knowledge of death. And yet there is more to life than merely waiting for death. For life to have meaning, there must be a purpose. A man must pass something on – otherwise he is useless.”

És így folytatja:

„For most men, that purpose resolves around marriage and children ho will carry on his seed. For others it is an ideal – a dream, if you like. Each of us here believes int he concept of honour: that it is man’s duty to do that which is rigth and just, that might alone is not enough. We have all transgessed at some time. We have stolen, lied, cheated – even killed – for our own ends. But ultimately we return to our beliefs.”

Úgy tűnik brit szerzőket olvasni jó. Nemcsak nyelvtanulás céljából. Szóval, ezek motoszkáltak a fejemben, amikor tudatosult bennem, hogy mindennap elmegyek kétszer a British Museum mellett. Csak ugye a hátsó bejárat felől, és az egész épületet most újítják fel. Megállok, nézelődök. Látom a kutatók szobáiból szűrődő fényeket, látom a könyvespolcokat. Egy-egy szobor plasztikus alakját. Felismerem a teremőrök mackósan mozgó árnyékát.

És elcsodálkozok, hogy 6 millió látogatója van évente.

Fél év alatt olyan közel kerültem a Britishez, amennyire csak bírtam. (2 perc séta a munkahelyemtől. Pl. lesz 2 órás szünetem valamelyik nap, nem vitás mit csinálok.)  

Küskarácson-Nagykarácson

Előkészületek

Eljött a Karácsony is. Nekem 2 nap off-ot meg egy fizetett ünnepet hozott a Jézuska, ha minden igaz. Az első napon Zsu kalácsot sütött, meg kefíres sütit. 

A kalács töltelékének beszerzéséhez minden török nyelvtudásom szükséges volt, és kiderítettem, hogy a mák lengyelül is mák. Darálót először nem akartam venni, de a pékségekben meggyőztek, mert ők sem derálnak helyben. Szóval, Wood Green, piaci alagsor. Ugyan mindenki az Argost ajánlotta, mint az elektromos kütyük nagytemplomát. De benéztem oda, és túl sok ember imádkozott, sokat kellett volna az áldásig várni. Ugye itt eleve számgépes paneleken választja ki az ember amit akar, aztán kártyával fizet, majd kap valami cetlit, ha jól tudom, hogy kiviszik holnap, vagy lehozzák holnap. Ezzel az időtényezővel valahogy nem voltam kibékülve. 

A török háztartási boltban egy réz-kávédarálót ajánlottak, azonban 23 fontért kicsit sokallottam, noha szépnek szép volt. A piacon egyből megtalált a kedvenc háztartásis kereskedőnk, és csak ennyit kérdezett gépi, vagy kézi? Szolid 18 fontért egy 2 év garancával rendelkező kávédaráló boldog társtulajdonosa lettem hamar. A következő pár órában pedig dió, mák és porcukor teszteket is kiállta a masina.  

Karácsony

Fát nem állítottunk, nekem már a ruhaszárítót is elég elviselnem, meghát germán szokás is. Nagyapóék mondták, hogy régen ez a gazdagok kiváltsága volt. Nos, mi itt szegény kétkezi munkások vagyunk.

De az igazi ok inkább az volt, hogy nem nagyon találtunk fenyőt, ami megfelelt volna nekünk. Egynek se volt fenyőillata, és nem voltak gyantásak. Nem tudom mit csinálnak velük itt. Holtukban is mérgezik a fákat ? 

Azért egy kis asztali dísz, néhány ajándék, meg szaloncukor, gyertyafény belefért az ünnepbe. Az ünnepet pedig társaságba a legjobb elviselni. Gyakorlatilag az egész albérlet ünnepelt, hogy végre nem halal húst kell ennünk. Az est fénypontját pedig kicsiny sombrerojaval Mr. Tequila Gold emelte. 

A karácsony másnap is közös étkezéssel telt. Zsu töltött húst meg töltött káposztát készített. Mozgásképtelenre ettük magunkat, és át is sikerült aludni a napot. 

Így a harmadik ünnepnap, vagyis karácsony másnapja már a nőknek nagytakarítással, a fiúknak meg főzéssel telt. Én slambucot pergeltem. Wokban. Győri lakótársam bele is szeretett ebbe az ételbe. Londonban. 

Szóval eltelt ez a pár nap, mindenki megállt kicsit, pihentünk. Majd kezdődik a taposómalom előlről holnaptól. 

Meló

Szerződésem még mindig nincs (illetve folyamatban), de szerencsére kilábaltam a náthámból. Imádkoztam, hogy ne vegyék észre, hogy rosszul vagyok. Otthon ugye minden további nélkül táppénzre menne az ember, de itt inkább dolgozunk. Nagyjából a felét már tudom, ami a pult mögött zajlik, így 2 hét után, még másfél hónap és nagyjából egy másodséf tudását fogom összecsipegetni, utána meg már csak a rutinja lesz hátra. 

Beni, a főszakács még csak kétszer látott, mind a kétszer ki akart rúgni, amit rezignált, széles vigyorral vettem tudomásul. Végülis, most másodjára esett le neki, hogy én még csak most kezdtem. Szerintem eddig azt hitte, hogy egy másik éttermükből jöttem át segíteni. 

Dehát, olyan forgalmasak voltunk, hogy az ellenőr is beállt segíteni, meghát mindig én voltam szélen, kéz alatt. El is fáradtam rendesen. Frederiko barátom csak ennyit mondott: dupla eszpresszó. 

Van még 2 szicíliai srác a pincérek közt (Jézus és a haverja, Józsua), állandóan hülyéskednek valamin.

Ha minden jól megy vesznek még fel egy KP-t, ugyanis az étterem előkészítő konyhája az utca túloldalán van, ami naponta kb. 1-2 óra plussz munka nekünk, mindent átvinni meg vissza.

Ma még átolvasom a jegyzeteimet, meg holnap munkába menet előtt, aztán jó is leszek, jöhet a következő lépcső. 

Karácsony után 

A mai nap már sztrájkol a metró. Ez mondjuk különösebben nem zavar. Viszont lassan elkezdődnek az akciók mindenfelé. Úgyhogy, elég veszélyes környéken dolgozom. Ilyenek vannak útközben: Szcientológia könyvesbolt, Elektromos-kütyü bolt (gadget shop), Apple store, könyvesboltok (3). 

Holnap viszont a Russel Square felől fogok támadni, nem a Goodge street felől. Kicsit hosszabb gyalog, de mivel nem veszek a héten bérletet, ezért nem akarok átszállni 2 megálló miatt. Elvileg csak átvágok a téren, és lesétálok egy utcát a British Museum mögött kettővel. Mennyi új dologba futhatok ott is :-) 

Januárban már szeretnék rendesen edzésre járni, meg tanulni itthon. 2 hét után már nem fárasztó ez a munkatempó (általában az éjszakai munka fáraszt, de most ezt hamar megszoktam). Az ünnepek után majd az étkezési szokásainkat kell megint visszazökkenteni a régi tempóba.

Kicsit megpörgetni az életet aztán márciusig, akkor meg már lesz elég szabadságom hazamenni.

Fényképek

Eddig a telefonommal készítettem fényképet, és azt BlueTooth segítségével  játszottam át egy asztali PCre (ami most a szekrényben várja, hogy eladjuk). Viszont a laptop valamiért nem engedi a telefonnal való összeköttetést. Nincs ötletem, de elvileg 2 héten belül veszünk egy fényképezőt.

Egész októberi idő van itt decemberben

Pre-Christmas ideas

A Karácsonyi hangulat teljesen hiányzik. Talán oka a távolság a szeretteinktől, meg talán az, hogy az idő sem olyan. A lombhullatók téli álmát teljesen megtöri a sok örökzöld. Habár ma reggel már megjöttek derecskéről – Zsu legnagyobb bánatára. 

* * * 

Az elmúlt 2-3 hét elég eseménydús volt, ahhoz képest, hogy én szinte semmit sem éreztem ebből. Reggel korán kelés, aztán munka a Blue-ban. Nyolc óra dobozpakolás, aztán haza, evés és alvás. Noha sikerült Zsut megint az őrületbe kergetnem az étvágyammal – háromszor vacsiztam – a kint vásárolt ruhák jelentős része megint lötyög rajtam. Nem tehetek róla, ilyen az alkatom. :-)

Zsu mindeközben megpróbált visszatérni a tanításhoz. Most ugye van ideje rá. A vasárnapi diákot azonban egy nem várt esemény választotta el tőle: a buszok elkezdtek összevissza járni. Úgyhogy három és fél óra után feladta. A neten persze semmit sem lehetett találni, ami magyarázatot adott volna a jelenségre, én csak valószínűsítem, hogy baleset lehetett valamerre. Esetleg több is. 

* * * 

2 hetet húztam le a Blue-nál, amit nem bántam meg, viszonylag sok munkával és erős fizikai igénybevétellel, de sikerült kihúznunk ezt a két hetet is. Zsu egyik tanítványának az apukája, Krisztián, menet közben felkarolt, és ajánlott néhány helyet, ahol érdemes volna megpróbálnom mert üresedés adódott.

Először a Giraffe nevű hely jött számításba, mert hirtelen kerestek bárosokat. De aztán telefonált, hogy egy régi barátja nagyon gyorsan keres KP-t, vagyis mosogatót a Byron Restaurant nevű formációba. A Milton név alapján egy britre asszociáltam. Erről megint bebizonyosodott, hogy Angliában az előítéletek tényleg az erő sötét oldalán harcolnak. A főszakács, Milton ugyanis egy 50-es éveiben járó, mosolygós, mindig nyugodt japán fickó. Három óra munkára hívott be, de gyakorlatilag az első 5 percben már tudtuk, hogy felvesz.

 Ez volt szombaton. 

Chef bácsi

Aztán vasárnap Krisztián hívta Zsut, hogy hívjam fel Miltont, mert sürgősen kell neki szakács. És ugye nem találja a számomat – miután a mobiljába is beírta, és papíron is otthagytam. Felhívtam és másnap kezdhettem. Hétfőn és kedden már a pult mögül. Az irataimat még intézik. Fel kell küldeniük a központba, hogy leellenőrizzenek. Ma off, holnap megint egy műszak, aztán talán dupla, még nem tudom. Milton mester szombat óta írja a rotát – az időbeosztást – hogy mikor dolgozunk. Szóval ez is opcionális. Nagyon jó csapat, nagyon forgalmas étterem, sok a munka, de jóval könnyebb, mint amik előtte voltak, beleértve az otthoniakat is. Remélem, hosszabb ideig tudok maradni. 

Egész nap séfnek szólítanak, amire meg ugye még nem hallgatok. És hiába régebbi dolgozók, Ahmettől is csak egy csúnya pillantásra tellett, mikor elszúrtam valamit a legnagyobb rohanásban. 2 perc múlva már megint udvariasan beszélt. Séf, kérlek, hozd át majd ezt meg ezt nekem, mert kifogytam. Séf, kérlek, ha van időd, szeleteld fel ezt, mert már nem sok van. Meg ilyenek…

 

A munkatársaimról pár szót, mivel még nem nagyon ismerem őket. Ahmet egyiptomi, és Szunir nepáli szakács. Az előbbi fiatal srác, az utóbbi középkorú diplomás gyógyszerész, odahaza patikája is van. A KP két albán srác, erősen opcionális angol nyelvhasználók. Mazsit, a másik chef már 6 éve szakács és perzsa. Természetesen hivatalosan sía-muszlim ő is, de mint minden brit perzsa, ő is az arabok vallásának tartja, és sokkal inkább zoroasztriánusként tekint magára. Ő dicsért tegnap agyba-főbe, hogy már az első nap azt mondták a szakácsok, hogy…

- úgy bánok a késsel, mintha 8 éve szakács lennék (nem akartam elmondani, hogy ez nem csak konyhai tapasztalat)

- otthonosan mozgok a konyhának (ez mondjuk gyerekkoromból édesanyámnak inkább köszönhető, mint az azóta eltelt időnek)

- jól beszélek angolul (varjak közt a héja is sasnak számít)

- gyorsan tanulok és nem értetlenkedek (még nem ismernek eléggé)    

* * *

El se merem képzelni, milyen emberek fordultak meg előzőleg itt. A pincérek nagy része olasz, ja, meg az egyik chef is. Fabio, szardíniai, és olyan is, amilyennek az ember egy szardíniait képzel. Kicsi, mosolygós, erős. Magamban Kisszabadi Tominak hívom.

Egyébként mindent hivatalosan intéznek. Ez itt azt jelenti, hogy minden le lesz papírozva, de marhára nem sietik el, vagy aggódnak érte. Paulina a főnökasszony, ő intéz mindent. De igazából még semmit se tudok a fizetésről, szabadságról, időbeosztásról. Minden dolgozó annyit mondott, hogy nyugi, lesz, nekik is ilyen volt. Ha tetszik, meg bírom csinálni, akkor jó lesz. Itt mindenki segít a másikon. Nagyon szokatlan ez egy magyarnak.

Zsuzsi kicsit aggodalmaskodott a kiesett munkák miatt, de hát meggyőztem, hogy neki van munkája, kettő is. Egyrészt magyar gyerekeket oktat szépre és jóra, másrészt háziasszony is. Úgyhogy most már van lelki ereje megint angolul tanulni, meg állást is keres persze. De rabszolgasorba már nem engedem, hogy eladja magát. Egy hónap takarítás pont elég volt neki.  

Tervek

És reménykedünk, - cselekvően persze - újabb magyarokkal vettük fel itt kint a kapcsolatot, ők is körbenéznek. Meg most én is kérdezősködni fogok, ugyanis a Blue-ban is van pár srác, akik érdekeltek állandó munka iránt. Az ügynökségi raktáros munkákkal az a baj, hogy január-februárban szinte alig vannak, és addig is csak a minimálbért fizetik, viszont heti 40 óra felett kell gürcölni. Szóval ideje sincs az embernek váltani, hanem egyszer csak elkopik körülötte a munka. Megpróbálok segíteni nekik én is. 

* * * 

Közben megjelentek azok az álláshirdetések, amikre vártam. 1 éves gyakornoki állás vidéken, diplomás minimálért, mint levéltáros. Most írták ki, és március-áprilisban lesz a felvételi. Megpróbálom azt is, út egy könnyebb jövő felé. A vidéki élet ráadásul klasszisokkal olcsóbb. 

* * * 

Kung-fuzni az idén már nem fogok tudni iskolában, viszont amint lejárt a betanulós időszakom, megpróbálom beütemezni, talán egy biztonsági őr tanfolyamot is. Jógából is kihagytam két hetet, meg még kicsit pihentetni is akarom a bal vállamat. A programozást heti rendszerességgel nyüstölöm, ezt is napivá akarom tenni. Lassan körvonalazódik minden, ami a lehetőségek közül belefér az én 24 órámba. 

* * * 

Zsu gyöngyöket próbálja a neten promótálni, egyelőre nem sok sikerrel, de ami késik, az nem múlik. Talált egy jó egytannyelvű angol oktató csomagot, már sikerélményei is vannak: a matekot néha angolul magyarázza. Amint elég magabiztosnak érzi magát, meg valószínűleg elintézi a papírokat, hogy egy korrepetálós iskolában dolgozhasson, mint óraadó. Nyugodt munka, rugalmas időbeosztással, jó fizetéssel. De ez még 3-4 hónap.    

to the "József Attila" Memorial Day

A nyomda, ahogyan meghalt számunkra

A nyomdai meló nagyon úgy tűnik, hogy felejtős. Először 3 napra hívtak be, a rákövetkező héten meg egy napra. Megmérgeltük magunkat és felkerestük a másik helyi fej- ésrabszolgavadász céget.

A kedves, ámde feltűnően túlsúlyos angol hölgy kb. egy doktori disszertációhoz elegendő adatlapot kitöltetett velünk. Zsuzsi meg puskázott. Az enyémről, szóval...

Az eredmény kalandosra sikeredett. 

Pénteken hívtak minket – kedden voltunk bent náluk – de éppen dolgoztunk a nyomdában (ominózus első napunk azon a héten), szóval visszamondtuk a melót. Következő hétfőn engem hívtak csak be a nyomdába, 7-re. 7.15-kor már el is küldött vagy négyőnket a főnök. Beírt 4 óra melót, és megköszönte a részvételt. Ez volt az utolsó csepp. (Legalább megreggeliztem). Mire hazaértem a telóm csörgött: menjek már be a másik fejvadász irodába. Na jó, irány a busz. Kedves ügyintézőnk kezembe nyomott egy térképet, meg egysárga mellényt. (Utóbbi viselése előnyös munkaügyi pereknél, ha elüt a targonca.) 

Mondom, telefonon is mondhatta volna a címet, mert ez a nyomda mellett van.

Vissza a buszra, be 10-re a másik gyárba, és 3-ig munka. Elégedett vállveregetés, és hívtak másnapra is. Kicsi ürüm volt benne, hogy reménykedtem pár munkanélküli napban, ugyanis megint sikerült megfáznom a kiismerhetetlen Albioni időjárásban. 

Kalandok Dél-Herthefordshire-ben

A próbalapok kitöltögetése előtt még elküldtek fényképet készíteni. Először irány a szemközti posta. Kedves hölgy megkért várjunk. 15 perc után a karbantartó megszólalt, hogy ez nem lesz jó már ma. Mondom, tudja hol van a legközelebb, ha már úgyis ő a szervizes. Szemközti Sainsburys. Oké, át oda. Mert a Londoniaknak a „közeli bolt” kifejezés olyan, mint a hegyi embereknek a 10 perc út.  Sosem derül ki, pontosan hogyan értik: kocsival, busszal, repülve?

A boltban kedves eladóhölgyet kérleltem, hogy váltsa fel papír alapú bankjegyemet érme alapúra. Ami meg is történt, és a kiírás szerint elfoglaltam a fényképező masinériát. Majd hívtunk egy dolgozót, aki megállapította, hogy tegnap kikapcsolta valaki, mert nem jó.

Tovább! Találtunk vagy 10-15 perc séta után egy másik postát. Itt viszont rögtön vicceskedéssel kezdett a postás bácsi. Mert én ugye elindultam egyből a gép felé, mire ő, hogy azt ne használjam, mert drága. Mondom hogyhogy drága, ez a másik olcsóbb? És a bejárat mellettire mutatott. Nem bíztam benne, és a bejárat mellettit használtam.

5 fonttal kevesebb lett a pénztárcám, és a széket csak annyira lehetett letekerni hogy összegörnyedve férjek bele a képbe. Kicsit Jason Stathameslettem. Legalább Zsunak beállítottam a magasságot, az ő fényképe egész jó lett.   Hja, ez kerül majd valami igazolványfélébe. Jó nem?

A farmernadrág-elosztóközponti-raktár

Ebben a raktárban is ugyanazt csinálják:

• A tulaj brit
• A két nagyfőnök brit
• A kisfőnökök: algír, bolgár, litván, pakisztáni
• A dolgozók: lengyel, litván, pakisztáni, indiai, magyar

A munka: áru bejön, lerakodás, polcokra tuszakolás, utána polcokról egyenként leszuszakolás, dobozok kinyitása, boltonként való összeállítás, raklapozás, felrakodás. Rémunalom, ráadásul ruhásdobozok, ami meg ugye 5-25 kg lehet. Némely raktárat még fűtenek is, de jobbára fázunk ha nem mozgunk, ami ugye itt nem történhet meg.

A munkarend fegyelmezett: 15 perc reggeli, 30 perc ebéd. 7kor kezdünk, és 3kor végzünk. Megállás nem nagyon van, viszont a harcostársak itt sokkal szimpatikusabbak. Pránasz, a litván srác beszólogatós kis genya, mióta rájött, hogy oroszul ir értek, ilyeneket kapok: bűsztra, bűsztra! Daváj, venger?

Egyedülálló férfiak számára különösen ajánlott lehet  a munkahely. (Ákos!!!!) A litván nőknek a legszebb a szeme: árja-kék, és kedves. Viszont nagyon ijedősek, ha valamit nem tudnak. (Ime nehany alapszo Akosnak)

Asszem kb. 3 millióan élnek.  Szóval világnyelv. Valami különös kegyetlen dallamon szólalnak meg a szláv és a német közt. Mintha értenéd a szavakat, de tegyél le róla, nem fogod. Kifejezetten hálás vagyok, amiért a fele lakosság második anyanyelveként beszéli az oroszt. A litvánok kegyetlenül bírnak hajtani, felelőtlenül munkamániások bírnak lenni.

Ezt a munkamorált csak erősítik az indiai (gudzsarati, vagyis Hun) munkatársak, akiknek az angolját néha teljes nem lehet érteni. A magánhangzók lágyan olvadoznak egymásba ajkaikon. Számukra semmit nem mond az, hogy jelentésmegkülönböztető szerep. A pakisztániak pattogós angolja szinte már zene ilyenkor, habár sértő zene. Mindezt persze hadarva produkálják, meg sokszor idegesen.

A kedvencem a bolgár főnököm. Ő mégjobban nem tudja kimondani a szó eleji th-t mint én. A thirty-three, az nála törti-trí. Ilyenkor a litvánok gonosz mosollyal arcukon megkérdezik tőle: mennyi? 

A másik kedvencem, hogy van egy afro-amerikai melósunk. Erős testépítő és tömegnövelő hajlamokkal, enyhén lányos-magasabb hanggal.  Amikor meghallja a bolgár főnök nevét, akkor mindig felkiált: GIPSY. Hozzáteszem, a bolgár srác kb. 2 méter magas, és kék szemű, kaukázusi. (Vagyis Kuvrat király hunjainak vére, nincs ezen se mit magyarázni. Ősi törzseink ősi kelta – vagyis hun – földön újra egyesülnek, és megkötjük majd a sörszerződést.)

 

Ja, és van egy görög srác is. Bár én kételkedem az identitásában: szeret korán kelni, bír dolgozni, sőt, szereti a fizikai munkát. És a szkülla görögül k*rvát jelent. Ez azért fontos, mert van egy kisfőnök, aki minden nyelven tud csúnyákat mondani. De perfekt, először magyarnak hittem.

Ja, és itt, amikor valamire nagyon oda kell koncentrálni, akkor azt mondják: nem akarom hallani, hogy „kurwa”.