Asszem eltelt egy év jócskán

Ez lesz az első politkiailag inkorrekt blogom, de ezt itthonról írom.

Tegnap matek vizsgám volt. Ez alapjában egy unalmas történet volna, de nem az, ha magyar vagy Magyarországon (ami ugye másodrendű állampolgár, mert MO autokratikus kleptokrácia, vagyis haveriság immár 25 éve, nemrég sikerült megtalálnom ezt a kifejezést, mert nem értettem mit jelent a nyugati típusú demokrácia. Valahogy úgy, mint az AMD, ami egy alap-módosított deszant fegyver, és abban különbözött a kalasnyikovtól, hogy mi gyártottuk és már használat előtt szétesett). 

Megérkezés előtt 

Kerékpárral szelem az aszfaltot, mert a vasútállomás előrelátóan a város szélén van, hogy a következő megszálló erő bombázása ne tehessen kárt lakóépületben. Fontos ez, egy olyan országban, amit 50 évente kirabolnak - ezt egy pesti zsidó  (gazdasági bevándorlásból ittmaradt adófizető) bácsitól loptam, igaz, mondtam neki, hogy nem is, mire ő: de, de.

Már délben próbálnak ellenséges ügynökök vagy felelőtlen sofőrök elütni. Viszont tudom, hogy jogosan közlekedek, őket nem értem, mit keresnek a baloldalban - pillanatra megfordul bennem, hogy lehet Angliában vagyok, vagy bevezették a balkézszabályt, míg aludtam.   

Odaút 
 
Igen, az odaúton gondok voltak.

Láttam a mozgásukon, hogy idegenek. Le is ültek mellém. Piszkos kis kezükkel mutatták, hogy ide szól-e  a jegyük, mondtam igen, úgy néz ki. Törökök voltak, olyan halkan beszéltek, hogy először nem ismertem fel. Utána viszont fél órán át beszélgettünk futballról. Valamiért, hiába mondom bárkinek, bármilyen nyelven, hogy nem szeretem a focit, ők mindig elmondják, hogy szeretik, és miért, és mely csapatokat. 

Szóval törökök, he. Isztambulból tartott a két kis tinédzser Bécsbe, a nagybátyjukhoz turistáskodni. Két kis vékonydongájú cigánygyerek, mondta volna rájuk nagymamám. 

Na, mondjuk, idegenek. 

A konfliktus határon belül 

A Szolnoki Híd után történt. Olyan hirtelen. A felszállók jelezték cifra magyarsággal, hogy az ő jegyük szól oda. A két kis idegen lény megijedt, mutogatták a jegyet, hogy ez az ülés száma. Mondom ja. 

Végül a mögöttünk ülő albán üzletember (olyan uzsorás forma, mondta volna a helyi jard) sietett a segítségükre: "Másik kocsi, Te!" - és majdnem atyai pofont is adott nekik, hogy irányba állhassanak, majd furcsa, bronzkorból ittmaradt ragokkal és jövevényszavakkal tarkított nyelvén folytatta a telefonálást. 

Beszélgetésünk során kiderült, hogy Isztambulból vonattal jöttek és elkeveredtek valahogy Debrecenbe, de nem akartak odamenni. Szóval vannak nálam is bambább emberi lények. Ez jó, azt jelenti akkor lesznek toleránsabb emberek is. 

A vonat egyébként hely-jegy-köteles (francba kell leírni ezeket a II. nyelvújításkori MÁVos szavakat?), és több, mint egy órát késett. Ja, az ülések meg olyan kényelmetlenek, hogy a bordáim fájnak tőle 1 óra ücsörgés után. 

Két világ közt

Rongyolok vissza az állomásra, látom 19:2X IC megy éppen. Mondom, semmi baj, mert ezután még van egy. A szőkekóla a jegykiadónál nem ezt mondja. Letegez, mert kedves arcom van, mikor megborotválkozok. Olyan jól esik, mint székelynek a medvebrummogás az erdőben. 

Rövid szócsata, és ő nyer: "Ma már nem megy vonat abba a putriba, ahol te laksz, nem adok jegyet". A híres magyar vendégszeretet, gondoltam. Néhány pillanatra kibújik belőlem a hímsoviniszta, de hamar lehalkítom, és átdzsesszelek a másik szőkekólához. 

Ő már kedves, rendes, nem tegez, habár jóval fiatalabb az előzőnél, vagyis velemkorabeli. Találunk nekem egy vonatot. Innen már egy telefon haza, hogy van-e busz (3G-t itthon nem használok, mert drága). Sütemény! 

Már dúdolom is az UFÓk  előtti Edda egyik számát: "éjjel érkezem".

Visszaút

Mosolyogva tolom az arcomba a giroszt, miközben előre látható 5 perc késésről beszélnek. A görög városállamokban ezeket a jósokat hamar bedarálták volna a Spártaiak. 

"Azt mondtad előre láthatóan tízezren lesznek, nem százezren!wraagh!" 

Cegléden szállnak fel. Vékonydongájú cigánygyerekek, mondaná mamám. De látszik rajtuk, hogy nem azok. 

Az egyiken jó minőségű kabát, drága napszemüveg van (biztos kártyán nyerte, ugyi, mondaná mamám). Odaülnek mellém és kérdezik, Debrecenbe jó az irány? Jó, mondom. A beszédjük alapján megeresztek egy "Namasztét". 

Válasz: "No, sir, salem aleykum!"

Gazdasági bevándorlók

 A srácnak két gyereke van Pakisztánban. Veszek egy gyors urdu nyelvleckét számolásból. Minőségellenőr és üzletkötő volt otthon egy nagy varrodában. Sokat utazott, világot látott ember. A gazdasági válság vitte a munkahelyeket. 

A szüleitől megkapott mindent: házat, pénzt tanulmányokra, most ő is szeretné megadni a sajátjának. Németországba tart. A másikuk Bécsbe, neki ott vannak rokonai. A harmadikat az olasz lányok érdeklik.  

A menekülttáborba mennek ők is. Egy nagy papírt lobogtatnak: jegy meg útlevél igazolás. Szerencsésnek érzem magam, tőlem csak pénzt kértek, amikor másik országba mentem. Pedig az én országomon is élősködik az a többi, ami most rinyál: olcsó munkaerőt, olcsó piacot akar, cserébe ő ad el mindent, és munkát hoz: összeszerelőműhelyt.

Kérdezik, mit szabad itt, mit nem. Nem értem, mikor kérdezik, hogy kutyafejű állatot eszünk-e. Kiderül: disznóra gondolnak. Elszomorítom, hogy a világnak ezen az igen fontos felén szinte csak azt. Mondja, nem gond, mert éppen megeheti, ha nincs más, csak fáj tőle a gyomra, mert ugye őt gyerekkorába máshoz szoktatták. (Hát én is rosszul lennék alkohol nélkül egy életen át.) 

Megköszöni, hogy segítettem, és már várom is a következő jelenetet. Egy muszlimnál ez kiszámítható: a vallásáról fog beszélni, kötelező neki. Érdekes módon teszi. 

Tiszteletről beszél, emberek szeretetéről, arról, hogy Isten rója ránk a sorsot, mielőtt boldogok leszünk. És hogy egy közös kapocs van minden ember közt: "a humanitás". Ezt felejti el az ő kormánya, amikor a megtermelt hasznot fegyverkezésbe öli, a bolond emberek, amikor másokra kezet emelnek. Jó hallgatni, hónapok óta az első normális gondolatmenet, amit nem áztat el vaskos pártlobogó, nyugat-köpte ideológia. 

Megérkezünk előrelátható 5 perc = 30+i perc késéssel. A vasút vezető szakembereit egy gyors imába foglalom.

Megkérdezem a váróban héderelő közmunkás-rendőrök ? -től, hogy merre a tábor. (Tényleg nem tudom, ilyen sötétkék egyenruha, sárga láthatósági mellénnyel, meg valami fegyveröv-féle, de fegyvert nem sasoltam) Útbaigazítanak, én megmutatom nekik a taxit.

"Alejkum szálem! We pray for you." 

Másnap reggel 

A magyar politikus olyan, mint az elsőéves jogász/bölcsészpicsa: mindenről véleménye van, meg IGGénye. Látom, hogy a Vezér is meglátogatott minket Debrecenben, és elmondta a bevándorló és menekült közti különbséget. Értem én, vagy mégse. Tudom én, hogy minden sebből vérzik a történet, és mindenkinek igaza van, tudom én. Csak nem ez a módja. Megcsóválom a fejem, másra gondolok: 

Csillagok

A semmiből tűnt elő a 0:15-s busz. Kifizetem a hosszított viteldíjat, cserébe bejárjuk egész Józsát. Mármint Felső-Józsát, hallod, olyan utcákon járok: Gönczi Pál utca meg ilyenek. Már itt egyedül utazok a buszon. Előre megyek beszélgetni a sofőrrel, nehogy bemenjünk Bodaszőlőre is. A városon kívül tesz le, hogy a biciklimért mehessek, mert a mi városunkban a buszmegálló és a vasút megállója nem kompatibilis. 

A sínek közt sétálok, nem a 3-4 vonalon, hanem a külső tolatóvágány mellett. Teljes sötét, bodza virágzik mindenhol, és csillagok. Jóbarátok: Nagy Göncöl, a Tejút, Sárkány, Holló....  és csend, végtelen csend. 

Suttogást hoz a szél, távoli sivatagok felől: talán zenét és tigrismorgást.

Kis hangsúlyváltással kérdezi: 

 

Magyarország, én, így szeretlek?

Happy New Rain, London!

A december utolsó pár hete szorgalmasan telt. Zsu nap-nap után angolozik. Mindig eszembe jut, amikor Szegeden felsóhajtott, hogy bárcsak lenne ideje megtanulni angolul, akkor mennyi biológiás anyagba rághatná bele magát! Nekem nem volt megállás. A munkahelyemen emberhiány van. Sok egyéb
mellett nem értem, hogyan lehet munkanélküliség Londonban - persze értem, de nem értem.

Nálunk 6-án jön Santa Claus, akit Mikulásnak hívnak, nem gyidmaróznak, és karácsonykor a kicsi Jézus: na ezt magyarázd el két percben

A karácsony viszonylag jól telt. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a két asszony hasznos elfoglaltságot talált magának, és elbarikádozván magukat a konyhában rántott húsokat sütögettek ötőnkre. Másnap csak egy jénaiba tették, és be a sütőbe - majd elkopik alapon - én még ma is nyitogattam a sütőt, hátha maradt ey kis rántott gomba. (na jó, karaj)

Pisti is főzött húslevest, amiből nem tudom mennyiszer szedtünk, pedig csak utána ittunk kicsit, amitől meg álmosak lettünk.

De jól kitalálták ezek az angolok, náluk csak 1 nap a karácsony, utána jön a boxing day. John szerint azért ez a neve, mert ilyenkor mennek ökölre a megmaradt ajándékokért.

Valójában a régi Angliában ilyenkor ürítették ki a perselyt, és osztották szét a szegények közt a templomokban. Kidobozolták. Ma úgy mondanánk, hogy segélyt osztottak.

A munkahelyem egy CD-vel lepett meg, amit szerintem sosem hallgatok meg, mivel egyfolytában karácsonyi dalok mentek 3 héten keresztül, lassan kezdünk visszatalálni a Metallica, Black Sabbath, REM, és Phil Collins vonalhoz. De majdnem besokaltunk. (a kedvencem a csingiling dal, aminek ez a szövege: csingiling-csingiling-csingilingiling. Rock alapra, 6 percen át, kicsit harekrisna, óránként kétszer, hogy szeressük.)

Kaptam főnökömtől is kis apróságot, meg egy pulóvert Amerikából. Mi szerintem NY-ból kapjuk, nem Houstonból, mint apuék. De szerintem kínai ez is csak megutaztatták. :)

Ja, és volt karácsonyfánk. Vagyis Verának volt, de mi is nézhettük.
A karácsony utáni napot viszont édes semmittevéssel töltöttem. Kicsit meg van terhelve a lábam és jól esik se nem menni, se nem ülni néha.

Sikerült óévbúcsúztató kalandokba is keverednem....

23:20 - bezártuk az éttermet, mindenki sietett haza.

23:30 - elérem Aldwych megállót, ahol fel szoktam szállni a buszra. A helyi munkások közlik, hogy az út le van zárva, próbáljak eljutni Waterlooba.

23: 40 - Waterloo Bridge feljárója, teljesen lezárva, kedvesen mosolygó rendőrnéni felvilágosít, hogy ma a tüzijáték végéig nincs átjárás. Ami legalább egy óra. Próbáljak eljutni London Bridge megállóhoz, gyalog, ott még lehet felugorhatok egy metróra.

23:55 - A tűzijáték alatt realizálódik bennem, hogy a metró nem megy ezalatt az idő alatt + eltévedek + nincs GPS + óriási tömeg. Próbálom elkerülni a trampli, részeg angol lányokat és fiúkat.

00: 15 - Visszacsorgok London Bridge-hez. Türelmesen megvárom, amíg vége lesz a tüzijátéknak, és megnyitják a kapukat. A másik oldal számára, hogy lejöjjenek a hídról.

00:45 - Végre elindulhatok, rekordidő alatt futok át a hídon, hogy elcsípjem a túloldali hídlábnál lévő buszmegállóban rám váró double-deckert. Vagyis kapnám. 100 méterre a buszmegálló előtt lovasrendőrök fala zárja le az utat. mindenkit leterelnek balra. A tömeg iszonytató, cca. ötszáz méterenként mobil wc-k vannak felállítva.

1:10 - Sodródok a tömeggel, érezvén, hogy  a rossz irányba, dél helyett keletnek.

1:30 - végre, vagy 30-40 perc lassú kecmergés után megérkezünk Waterloo Bridge-hez, a buszmegállóhoz. A tömeg akkora, hogy egymásba kapaszkodnak sokszor az idegenek is. Mindenki türelmetlen, és senki sem tudja miért jövünk erre. Igyekszem nem a járdaszélén menni, és elkerülni a bokaficamot. Erős fűszag terjeng a levegőben, az emberek persze üvöltöznek. Közben elered az eső.

1:45 - lesétálok Elephant and Castle megállóhoz, hátha ott kisebb a tömeg. Az eső közben szakadni kezd. Lassan megindulnak a buszok. Igaz, felférni még lehetetlen, mert gyakorlatilag betapossák egymást az emberek. Felhangzik a sofőrök kétségbeesett kérlelése: ne utazzunk a lépcsőn, nem fér el több ember, szálljanak le, vagy nem indulunk. Persze, elindulnak.

2: 30 - után elcsípem a második buszt, felverekszem magam rá. Csurom víz minden ruhám. Az angolok morognak, a külföldiek döbbenten ülnek. Mindenki álmos, vagy kába a szilveszteri tilinkótól. Én mérges vagyok, mert másnap 8-ra már mennem kell vissza dolgoznom.

2:40 - körül szóba elegyedek egy fickóval a hátsó ülésen. Néhány mondat után kiderül, hogy ő ausztrál, és az apja horvát, az anyja meg magyar. Bánhidy a családneve, a Háború előtt fémgyáruk volt, a nagybátyja találta fel a miligramm mérleget, de az oroszok megkínozták, és emigrált a család. Különös dolgokat mond. Először angol tiniknek próbálja dicsérni a királynőt - nagy a presztízse állítólag Ausztráliában - , aztán az európai bevándorlókról beszélgetünk. Én mondom, hogy messze lakok a horvát partoktól, a Hajdúságban. Összevonja a szemét. Az apja említette neki, hogy ők a "Hajdu tribe"-ból valók, és valahonnan a Magyar királyságból származtak le. Dalrymple Road-nál elköszönünk.

3:15 - megérkezek végre, még 10 perc van zuhanyzásra szánva, meg 5 perc beszélgetésre. Aztán alvás, 6-kor csörög a vekker, menni kell megint. 

Érdekes "alakok"

Nah, szombaton elvileg vizsgázok manager ismeretekből. Aztán meg eldől, hogy 2 hét múlva újra próbálkozom, vagy sem. A tananyag megvan minden formában, csak időm nem volt még rá, hogy olvassam.

Közben az egyik főnökömről megtudtam, hogy profi bokszoló volt, míg baleset nem érte (eltört a lába), a másik meg szerepelt a Dawson és a haverokban.
Ja, és Mick Jagger iskolájában tanult, és az öreg adományozott egy csomót a sulinak, többek közt egy ének-zene termet (itt zenestúdió mindenféle hangszerrel).

Ha minden igaz, egyik munkatársam meg filmforgatásokra jár, beígért nekem egy zombie szerepet.

A héten olyan fontos megállapításokra jutottunk a munkahelyemen, mint például:

- a francia saláta nem étel
- ha fasírt van ebédre, akkor az büntetés
- aki átaludta a január egyet, annak ez év első napja, a január másodika
- főnök, ihatunk egy kis felest, az nem alkohol
- nekem elég vitamint szednem ahhoz hogy hülye legyek

Zsu lába javulgat. Ma pl. bement egyedül Lewishamba bevásárolni. Jövő héten már menni akar dolgozni, amit én mondjuk nem erőltetek, jobban szeretem, ha mindig van tiszta ruha, meg kaja amire jövök. Szerettünk volna moziba is elmenni, mert ott még nem voltunk, csak nem volt szabadidőm, talán a hétvégén.

Persze, lemaradtam egy csomó szülinapról már előre, meg utólag is. Hiába, január... 

Aztán valaki magyarázza már meg, hogy miért jó az olyan esernyő, amire az van írva hogy
A, I love London,
B, I love rain.
Nem értem, nem értem.

Zsu elkezdte ( az Atkins helyett) a 90 napos diétát, most megpróbálja betartani a mennyiségeket is. Eddig jól megy neki. A női hiúságának rosszul esett, hogy pár kiló feljött a lábadozása alatt. Remélem annyira elégedett lesz a végére magával, hogy megmutathassam a sörhasam majd valamelyik mediterrán strandon.

Valószínűleg április körül költözünk majd, én már keresem az edzési lehetőségeket - a manageri állással állítólag heti két szabadnap jár + könnyebb meló. Valamint januárban kezdődik pár online kurzus is (programozás).

És már van egy állandó követője a blogomnak is :) Akit nem sikerült a "a rendszeres olvasók modullal" megjelenítenem az oldalamon. Valamiért nem töltötte be, majd próbálom még. Innen is ölellek, barátom.

És habár készítettem fotókat, a héten nem közlöm le őket. Inkább játszok  a Linuxszal, mert gyors, ingyen van, és jó.
Gyerekek, telepítsetek ti is Linuxot, mert jó.

Ja, és valaki issza a pálinkámat, mert kopik. Mondjuk a szomszéd algír elég sokat fütyörészik a kertben... 

Hhúúú de jön a tél, nagyon tél, nagyon jön

Most ebben a bejegyzésben nem lesz kép, de lesz muzsika.

Novemberi utazás >>> muzsika 

A szabadságomat november közepére időzítettük. Tettük ezt három okból. Olcsóbb volt a jegy hazáig, régen voltunk már otthon, és mert már nyáron eldöntöttük, hogy ekkortájt megyünk haza.
Zsu lábtörő kalandja majdnem keresztbe tett nekünk. Anyagilag persze nem, de ugye féltünk a repüléstől. A kórházban azonban megnyugtattak. Először is, repülés előtt vissza kellett mennünk, és megvágták a gipszet, hogy tudon tágulni repülés közben (másnap kiderült ez nem volt hülyeség), másfelől adtak egy papírt, hogy minden rendben repülhetünk.

Roki kalandjai

Lutonba előre szóltunk, hogy problemásak vagyunk. A bejáratnál már elénk sietett egy hölgy, kerekesszéket adott, elintézett néhány papírt, majd segített feladni a bőröndöt. Kisebb kalandok után eljutottunk a 26-os kapuhoz, ami itt külön a szárnyaszegett madaraknak van fenntartva. Mosoly, papírok, kísérő, kisteherautó. A kisteherautó puttonya meg hidraulikával felemelkedett a levegőbe, és egyszerűen átsétáltunk a gépre(ilyesmit kell elképzelni)

Ugyanez a debreceni oldalon nem volt túlbonyolítva. Először is megkérdezték beszélünk -e magyarul. Mondtam, hogy Andrew Vajna is emlékszik pár szóra, pedig ő 56 után ment ki. Aztán következő kérdés: le tudunk e menni magunk. Mondom, ember, szerinted miért kértem asszisztenciát. Sóhaj. Kérdés: akkor kerekesszék? Mondom, ha nincs jobb, köszönöm. Zsu már itt gondolta sínen van, de én még csapdát sejtettem.

Két irodában felnőtt legény vakarta a fejét az asszony körül, majd megtalálták a megoldást. Walkie-talkie: Sanyi gyertek mán segíteni! Szóval, négyen a vállukon vitték le az asszonyt, aki elég közel lévén a Szűz Máriához kérlelte is sűrűn, hogy ne dobják le a repülő lépcsőjén.

Kalandjaink még mindig nem értek véget! 

Az egyik srác betolta az asszonyt, amiért én nem győztem hálálkodni, meghát a félelem még mindig kiült Zsu arcára. Betolták a váróba. Majd újabb kérdés: fel tud állni? Merthogy a szék kellene még nekik, és csak egy van. No comment. Az utasok segítőkészek voltak, és előre engedtek, köszönet nekik - meg a gyerekeseket is előre engedték, rendes csapat volt.

De aztán túléltük >>> muzsika


Az otthon töltött hét ilyesmi volt. Mi meg rendes gyerekek vagyunk, sehol se utasítottunk el semmit se. Ennek hatására, szerintem egy hét után leállt a májam, a gyomrom, és minden egyéb emésztőszervem. Túlterhelődtek, túltöltődtek és a túlélésre játszottak. Lassan három nap londoni lét után a rendszer újra betöltődött, és hálákat rebeg a fish and chipsnek. Ámbár egy jó pörköltet már megennék.

Szóval büszke vagyok magunkra, túléltünk egy hetet Magyarországon. Tudom, nem nagy szám, mert mások évtizedeket élnek túl, de hát a tízezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik el.
Innen is ölelünk minden szerettünket.  

Vissza Angliába >>> muzsika

Ez már egyszerűbb volt. Reptérig szülőkkel, búcsúzás. Reptéri késés. (Gondolom köd miatt.) A váróban nagyon csúnya angol nőkkel, akik műanyag pohárból szürcsölték a reggeli konyakjukat. Kicsit irogykedve néztem rájuk, én még nem bírtam volna inni. Gondolom elővigyázatosságból a reptér utasmosdóiban lekapcsolták az áramot. Így volt alkalmam erőt gyűjteni és kipróbálni a gépen a mosdót.

A kapuknál a szokásos ellenőrzés. De kérem, valaki irassa már be őket A, alapfokú angol tanfolyamra, vagy B, etikettre. Ahogy a román sráccal beszéltek, katasztrofális volt (éshát nem csak vele). Szerintem simán beleférne egy ukrán-román-angol alapozó a beléptető embereknek. Nem lennének kevesebbek vele. A vegye le a ruháját, kérem - mondat így hangott angolul: jacket, pull-óver. Azért egy kéremet nem nagy erőfeszítés utána biggyeszteni. Bár, szerintem csak én öregszem és akadékoskodok mindenen. 

A repülőt kicsit sportosan tette most le a pilóta, de amúgy minden rendben volt. Most várjuk a pénteket, hogy Zsu végre járógipszet kapjon és Rokiból Mechává léphessen elő.Megigértem neki, hogy nem hagyok majd költőpénzt neki, mert veszélyes. Egyfelől képes lesz elkölteni, másfelől meg annyi mindent vesz, félek elesik a súllyal.

Apró-cseprő dolgok >>> muzsika 

 Zsuzsi gyorsan talált egy angol tanárt. Otthonról, skype-n. Meg én is néztem, hogy Lewishamban is indul egy féléves ESOL tanfolyam majd januárban, amire decemberben kell jelentkezni. Ingyenes, csak hosszú. Majd meglátjuk ez utóbbit.

Én összedobtam egy weboldalt, csak összegyűjteni a pythonos meg inspiráló projekteket. Szóval még mindig programozás.

Aztán tegnap hazajött Pisti, és mondta, hogy nagyon forgalmas napjuk volt, talán ez volt a legforgalmasabb délelőttje eddig. Szóval készülhetek. A karácsonyi menet gyors lesz Covent Gardenben. De megígérem, hogy nem hagyom, hogy túlfizessenek.

Közben megjött a QTS-m, amiben közölték, hogy 16 éves korig állami iskolában nem taníthatok, mivel otthon sincs tanári diplomám, ellenben magasabb iskolákban és függetlenekben igen. Alaposak...  

és a végére is muzsika.

Rock-tóber

Ez a nyár eltelt, végleg. Az augusztust követte egy ugyanolyan szeptember, és a héten végre megérkezett a hűvösebb szél meg az eső. Kemény októberi idő ez Londonnak.

Ember tervez, az Isten végez... 

Zsu tett egy 2 hetes túrát odahaza szeptember végén. Útvonal: London, Luton, Debrecen, Hajdúböszörmény, Bécs, Hajdúböszörmény, Debrecen, Luton, London, és végül Lewisham Kórház. Sikerült visszafelé jövet leesnie a kétemeletes busz lépcsőjének a tetejéről. Kicsit blamáltam is magam, mivel egy könnyű kézipoggyásszal volt, ezért nem mentem ki elé. Ja, a csavar az egészben, hogy a lakásunk ajtajától 2 percre lévő megállóban történt az eset.  

Azért otthon minden rendben

Zsuzsi látogatásának apropóját egy újabb jövevény adta, akit szeretett volna meglátogatni. Én is szerettem volna, viszont próbaidős melósnak szabadságot még nem adtak ki. Úgyhogy döntöttünk, az ő húgáról volt szó, szóval ment, egy kicsit megölelt mindenkit, aztán jött volna haza. Az új kicsiség Ádám, és szerintem én is kölcsönkapom amikor hazamegyünk.

By-by takarítás?

Zsu azért kapott 2 hét eltávot, mert ügynökségen keresztül dolgozik, nekik meg aztán holtmindegy. Fizetni nem fizettek semmit, most pl. tápénzt sem. Viszont 6 hét+ a gyógyulás, utána meg még ki tudja mennyi idő, mire tényleg dolgozni tud vele. Titokban kicsit örülnék, ha nem takarítana többet. De, azért a munkahelyéről felhívták, hogy várják vissza, és szóljon, ha valami változás van az állapotában. 

Húzd, húúúzd, húúzd meg!

Az étterem, ahol dolgozok kicsit lassabban terjeszkedik, mint ahogy ígérték, vagy szerették volna. Ellenben a jövő évben rengeteg emberre lesz szükségük (inkább nem írom le a számokat). szóval megéri maradni, annak ellenére, hogy volt 3 hét mélypontom, amikor egyszerűen utáltam bejárni. De szerencsére közben volt fizetésem is, úgyhogy a matek győzött már megint. Tegnap beszéltem az étteremvezetővel előléptetéssel kapcsolatban, a jövő hétre konkrét számokat ígért. Mindenesetre egy pár hónapot akkor is maradok még, ha csalódok a matekban. Meg volt időm pénzt keresni is, mert Zsu otthon volt, úgyhogy ráértem duplaműszakot vállalni meg ilyenek. Itt legalább kifizetnek. Most a legnagyobb gondom, hogy nincs kávéautomata a munkahelyen. 2 éve voltak egyebek is... 

Programok  programozáshoz

Sikerült befejeznem az első online kurzusomat. Legalábbis úgy tűnik. A héten kezdtem egy újabbat, meg a jövő héten lesz még egy. + Van egy időkorlát nélküli is fent a neten. 

Annak, aki programozni, vagy online tanulni szeretne angolul
coursera.org (van fent pszicho, történelem, filozófia, minden, ez a kedvencem)
https://online.dr-chuck.com/  (Dr. Chuck Open License oldala)
https://courses.edx.org (Ez főleg science) 
https://www.udacity.com (Ez kocka nagyon, meg szerintem néha elég tömény is.)

Lehet, hogy a Python az nem is egy kígyó? 

 Hanem egy meglepően könnyen kezelhető programnyelv, ami tiszta fejet, meg józan paraszti eszet kíván. No, meg egy párszáz óra gyakorlást. Az a tervem, hogy december végéig összesen 3-4 kurzust végzek el, elkezdek építeni valami kis programot, vagy egy egyszerű referencia site-t, aztán stresszelni kezdem a Londonban lévő startupokat, meg kisebb cégeket gyakornoki helyért. A jövő év erre lesz szánva. Ha nem jön be, akkor még mindig van időm gondolkodni, ha bejön, akkor megoldódtak a gondjaink egy jó időre. Mindemellett, meg lehetek részmunkaidős éttermi dolgozó, amíg gyakornokoskodom. Általában ez 3 hónap.

Jelenleg meg tudok írni kisebb matematikai, vagy logikai feladványokat gépen. A mostani kurzusok egyike pl. űrhajós-lövöldözős játék írását ígéri (elég jó tanári karral, és oktató videókkal) decemberre. Úgy legyen. Onnan már csak egy lépés pl. megtanulni a djangot, ami a webes alkalmazásokhoz kell. 

Aztán meg ki tudja, valami ilyesmi is érdekelne, hátha jó lennék benne: http://index.hu/video/2013/10/09/startup5/ (1-5 rész van fent)

Érdekli kis családunkat a technika is: 

Zsunak most ilyen gyűrű kellene: 
http://index.hu/tech/2013/10/11/egy_gyuruora_mind_folott/

Én egy ilyenen gondolkodom jövőre: 
http://www.wimp.com/raspberrypi/

3D-s otthoni nyomtató, mindössze párszáz dollárért: 
http://www.youtube.com/watch?v=Eb2kijfQYTE

És annak, aki megette a levest, annak a végére egy pár nyalánkság, képek: 
Waterloo Bridge, ősszel, míg várom a buszom: 

Covent Garden, Long Acre Road, utcakép, ahol dolgozok: 

A nevem bengáliul leírva: 

Zsuzsinak jól áll a sárga szín. Már nem gipszet kapott, hanem egy szintetikus műgyantás bandázst. http://fracture_info.webs.com/typesofplaster.htm 
A színt ő választotta. Holland szurkoló. 

a nagy ijedtségre, egy kis pale ale.

Zsuzsi a felhők felett:

A királynővel a kapcsolatunk...

Egy év eltelte után elmondhatjuk, hogy a királynő észrevette az udvarlásunkat. Ebben talán az unoka születése, a kínai kígyó éve, meg a végtelenül pazarló augusztus hava is közrejátszott. 

Zsut ne bosszantsátok! 

 Zsu húzta az igát a hoteles takarítósos állásban, élvezte a szürke hétköznapokat, meg a pöffeszkedő főnökök éncentrikus napi rutinját. Egy darabig. Aztán betelt az a bizonyos pohár, kicsit szipogott, majd két nap munkanélküli lét után el kezdett dolgozni egy másik helyen. Nem négy csillag, hanem öt. Nem mindenféle főnökei vannak, hanem munkájukat komolyan vevők. Az órák kevesebbek, a munka és a munkás megbecsült. Egyszóval, megérte neki váltani. 

Viktor! 

 Viszonylag sok lengyellel dolgozok, és tudnak is pár szót magyarul: anyád p*csáját, b*szdmeg, g*cisbugyi. Állítólag magyar barátaik tanították őket. Én próbálom most nekik a mitszütskisszűcsöt. 

Naszóval, éppen mossuk a krumplit az egyik lengyel jogásszal és mondja, hogy mi ám fene népszerűek vagyunk Polákföldön. Csak menjek bátran, mondjam, hogy magyar vagyok, s már testvérként kezelnek. Nem érti miért. Mondtam neki, hogy mi is szeretjük a lengyeleket - nem említettem, hogy a turistákat nem - merthogy Bem Apó afféle szuperhős nálunk. Fél perces büszke csend a három lengyel felől. 

Aztán a srác folytatta, hogy egyszer próbált elmenni a mi szeretett vezérünk, nagyrabecsült Viktorunk előadására. Merthogy volt neki egy ilyen nyilvános performansza az egyetemén. Egy órával korábban ment a nagyteremhez, és már nem volt állóhely sem, úgyhogy csak kívülről hallgatta. 

Meséltem neki, hogy nálunk már jönnek Lengyelországból is tüntetők, meg ellentütők, mikor kire van szükségünk. Erre Lukasz legyintett, nem megmondtam, csak kérnetek kell, megyünk.

Még kicsit orrlógatva megemlítette, hogy jófejnek tűnik ez a Viktor, csak kicsit olyan diktátor, nem? Hááát, most erre mit válaszoljak neki: politikus.

Magyaros-Nepálos

Mentünk a megszokott csirkésünkhöz, és most ugye ketten. Pár szó után megkérdezi a srác: magyarok vagytok? Mondom igen. azt mondja jó sok magyarral dolgozott már. Jó sokan vagyunk mostanában kint. Ő öt éve él kint, akkor a lengyelek voltak mindenhol ott, most magyarba botlik az ember mindenfelé. Neki is van magyar barátja. Jó emberek vagytok. Kicsit meséltem neki, hogy nepáliakkal dolgoztam. egyből felcsillant a szeme: tényleg, hol? Namaszté! 

Boltok, kifőzdék, éttermek

 Zsu ma volt bevásárolni. Egyszerű feladat lett volna egy túrógombóc, csakhogy nem volt hozzávaló a környéken. (angol túróban nem bízunk, a lengyel már bizonyított) Egy tanulsággal jött haza: nincs semmi a boltokban, amiből főzni lehetne. Valószínűleg az emberek errefelé nem is nagyon főznek. 

Ó, anya, gyerekkoromban mennyit emlegette! Ennénk papírtányérból, azt könnyű lenne mosogatni, meg megvennénk a kifőzdéből nem kéne ott állni mellette! Hát ide kellett volna költözni ifiasszonyként. Tény, hogy néha felháborodok, és olyankor főzünk egy gulyást, egy csirkepaprikást, rántott húst, vagy ilyesmit.

Fura az is, hogy az egyik kollegina mesélte, hogy ő Amerikában lakott 7 évet, és ott a gyorséttermek vendégei nem ilyenek. Mármint nem lehet bent a gyereknek mindent, nem hagyják szét a szemetüket, stb. Egyszóval az amcsik kultúrált vendégek, a britek meg nem (ezt korábbi munkahelyeimre visszagondolva, megerősítettem). Ahogy Jason mondaná azért, mert az angolok kis furácskák.

Képek

A Szabadkőműves Könyvtár, ezelőtt járok el mindennap. Egyszer már szétnéztem belül is.

Southbank, Waterloo, Nemzeti Színház előtti tér

Temze, a Waterloo Bridge-ről

Még mindig a Temze

A Brockley-i temető. Emellett lakunk

Néhány klasszikus: Shakespeare, Martin, Livingstone